Vizsgázik az oktatás-informatika

Ezekben a hetekben váratlanul előrehozott elméleti és gyakorlati vizsgát tesz az elmúlt 10-15 év oktatás-informatikája. A kutatások, fejlesztések, képzések és továbbképzések, szakmai közösségek, folyóiratok, munkacsoportok, online kurzusok és lépcsőfordulós pár szavas tanácsadások, bizottságok és albizottságok, egyesületek, publikációk és áltudományos látszat-tevékenységek, konferenciák szekciói és szimpóziumai, szakmai blogok, disszeminációs cselekmények, jószándékú beszélgetések, nézetformáló mutatványok és tudományos ismeretterjesztés, pályázati indikátorok és pályázati produktumok, de leginkább mindezek hitelességének alapot adó saját tevékenységünk. Most még az eszköz- és technológia felhalmozás vizsgakérdésénél járunk, de az online közösségek mozgása alapján jól látszik, hogy pár nap múlva jön a módszertan is.

photo

Az elmúlt napokban sokan mondták azt, hogy: “Most jött el a digitális pedagógiai ideje! Most jött csak el igazán a ti időtök!” Szerintem inkább egy korszak ért véget és mostantól egy teljesen új kezdődik el. Nem ez a mi időnk, hanem az elmúlt évtized volt az. Kiváló pillanat és lehetőség az önvizsgálatra! A napi szintű segítségnyújtás és az erős kommunikáció közben a leggyakoribb érzés a lelkiismeret furdalás. Nem csak azok vagyunk, amit megtettünk, hanem azok is, amit nem tettünk meg. Saját döntésből, vagy mulasztásból. Ha tudtuk volna, ugye. Különösen rossz érzés, ha ennek is látjuk a következményeit, nem csak a sikeres cselekedeteknek.

A gyakorlati záróvizsga (az extrém gyors átállás minősége, eredményessége és fenntarthatósága) megmutatja, hogy a hazai és közvetetten a nemzetközi oktatás-informatika mire volt képes. Azt már tudjuk, hogy amit eddig tettünk, azt nem kell tovább tennünk, hiszen egy egészen más korszak indult el ezekben a napokban. Ilyen nagyszabású “kísérlet” talán még soha nem volt és valószínűleg nem is lesz. Az öncélúságtól saját magukat távol tartó kutatók számára ez egy olyan korszakváltás, amikor az évtizedes tevékenységük értékelése után újratervezhetik a szakterületüket, ugyanakkor saját magukat is. Kevés olyan szűkebb szakterület van a neveléstudományon belül, amelyiknek megadatik ez a lehetőség – különösen ilyen hirtelen és pár napos határvonallal -, de ehhez ki kell lépni a megszokott világból. Ha másért nem, akkor azért, mert már senki sem maradt ott a régi megszokott világban. Kár lenne irigykedni ránk, mert az átállás következményei miatt alighanem sok mindent újra kell gondolni a nevelés- és oktatáselméletben, nevelésszociológiában, felsőoktatás-pedagógiában, és minden bizonnyal bekerült majd ez a félév a neveléstörténeti összefoglalókba is. 

Néhány korábbi hiedelem vagy tévképzet napok alatt tűnt el a közgondolkodásból. Nem olvashattam el minden fórumot és minden bejegyzést, de a hatalmas kommunikációs nyomás alatt egyszer sem találkoztam a digitális nemzedék fogalmával, bennszülöttekkel, bevándorlókkal, meg betűjelekkel sablonosított állítólagos generációk vélt és valós tulajdonságaival sem. Komoly ember egy ideje már nem “generációelméletezik”, ezután már senki sem fog, mert mindenki megtapasztalta, hogy nincs értelme. Egy ilyen gyors átállás után senki sem gondolja komolyan, hogy nincs felsőoktatás-pedagógia, vagy legalábbis nincs különösebb haszna és értelme. Ha felülemelkedünk a technológiai repertoár általt kínált lehetőségeken, akkor rögtön felsőoktatás-pedagógiai kérdésekkel kell foglalkoznunk. Akkor is, ha nem tudjuk, hogy azt tesszük, de akkor is, ha szégyenkezve tagadnánk mások előtt, hogy ez eszünkbe juthatott. Ma már mosolyognánk azon is, hogy a technológia elszemélyteleníti az emberi kapcsolatokat, mert ilyen könnyen és ilyen gyorsan még soha nem láthattunk be webkamerán keresztül mások családi és személyes életébe, lakásába, szobájába, hétköznapjaiba és családtagjaik digitális átállásának következményeibe sem.

Az elmúlt hetek digitális átállását nyugodtan nevezhetjük digitális átugrásnak is. Ha van olyan pillanat, amikor az oktatás-informatika vagy annak egy korszaka megszűnik létezni, akkor az mostanában van. Hogy ki épít újat és kinek és miért és hogyan, arra pedig csak pár hónap múlva fogjuk kitalálni a választ. Van olyan fejlesztési szakterület, amelyik akkor éri el igazán a célját, ha már nincs szükség rá.